Felnőtté válás

michelangelo-71282_1280

Ahogy elértük a 18. életévünket, hivatalosan is megkezdődött a felnőttkorunk. Addig is gyűjtöttünk nem kevés élettapasztalatot, és azután még többet. Mindenféle ismeret van bennünk, és ha egy nagy közös zsákba tennénk, talán tudnánk az egész világról azt, amit csak lehet. Annyiféle utat tesznek meg az emberek, ahányan ráléptek. De mégis, nem maradt ott véletlenül a felnőttek lelkében a gyerek? Nem vágyik a felnőtt ember a szeretetre és figyelemre néha úgy, mint egy kisfiú vagy egy kislány? És ettől a gyerektől, lehet, hogy soha nem is válunk felnőtté?

Először is a felnőtté válást pontosan annyiféle módon definiáljuk, ahányak vagyunk. Ezt a kategóriát nagyon szépen díszíti – teljesen jogosan – az önállóság, a döntéshozatal, a felelősségvállalás, a függetlenség, az önellátóság, a figyelmesség, az önzetlenség és még rengeteg tulajdonság, amikkel megbarátkozunk életünkben vagy épp elvetjük őket, mert nem szimpatizálunk velük. Gyűjtjük az élettapasztalatokat és ismereteket mindenfelől a világban. Ismerünk meg embereket a legeltérőbb módokon, és van, hogy elfelejtjük őket. Megismerkedünk a legkülönfélébb élethelyzetekkel, amik a legkülönfélébb hatásokkal bírnak ránk és addig nem ismert dolgokat is képesek kihozni belőlünk, akár kitartásban, szeretetben, dühben mérve. Ez viszont így van jól, mivel idegen helyzetekben találkozunk leginkább önmagunkkal, vagy önmagunk egy ismeretlen területével. Ha mindig ugyanabban a körben táncolnánk, sosem látnánk meg magunkból semmit sem. A probléma csak az, hogy nagyon nehezen tudjuk abból a körből még csak kitenni is a lábunkat, nemhogy azon kívül táncolni, ezáltal tágítva a körünket. Sok mindenhez ragaszkodunk, amiket nem akarunk elengedni, és lehet ilyen a mi gyerek-énünk is. Annyira hozzánk nőtt, annyira velünk mozog, hogy észre sem vettük, hogy már eljött az ideje búcsút venni tőle. Hogy miért van erre szükség? Talán vele sosem válnak igazzá a fent említett tulajdonságok sem, amik a felnőtté válást díszítik. Nincs függetlenség, nincs önállóság… talán nem vagyunk mi magunk sem igazán, mert nem mi hozunk döntéseket, hanem ő befolyásol minket. Ugyanis a gyerek-énünk, magában hordozhat olyan meg nem értett dolgokat, amiket csak cipelünk magunkkal egész életünkben észrevétlenül, de ebben az észrevétlenségben mégis ott van valami nehéz. Ezek a súlyok pedig valójában olyan törések, amiket mindenki megtapasztalt, ahogy legelőször rálépett az útra. Elég volt nem megkapni, amire vágyott a gyerek a legapróbb játéktól a legnagyobb szeretetig. Gyűjthettünk sérelmet a szülőktől, nagyszülőktől, általános iskolai vagy középiskolás osztálytársaktól, barátoktól, egyetemen, párkapcsolatoktól, házasságtól, saját gyerekeinktől akár a munkahelyen vagy még a kollégáktól is. És itt a sérelem egy olyan dolgot foglal magába, mint egy meg nem értett emlék. Egy olyan törés, amit elhelyeztünk az egyik polcon, néha feldereng bennünk, elővesszük, nézegetjük, elmerülünk benne, ezáltal előidézve valami kellemes vagy egy szomorú állapotot, mivel a törés ugyanúgy lehet pozitív emlék is, amit ugyanúgy nem tudtunk értelmezni. Ezáltal pedig képtelen vagyunk a jelenre koncentrálni, mert a múltunk ott van a hátunkon. Másfelől ez a meg nem értett emlék, előidézheti a menekülésünket valamitől és ragaszkodásunkat valamihez.

A velünk járó gyerek tényleg olyan, mint egy gyerek. Figyelmet akar, követel, féltékeny és a maga természetes mivoltában önző. Szépen lassan felnőttünk, szép magasak lettünk, vagy alacsonyan maradtunk, gazdagokká váltunk vagy jól megélünk, megházasodtunk és családunk lett vagy maradtunk egyedül, karriert építettünk vagy csak van egy munkahelyünk, de a gyerek ott van velünk. Lehet, még mindig úgy nézünk a szüleinkre vagy úgy emlékezünk meg róluk, mint a gyerek, lehet úgy viselkedünk saját gyerekeinkkel, mint a gyerek, lehet úgy hozunk meg döntéseket, mint a gyerek, lehet, hogy még nem vagyunk felnőttek, mert még mindig van egy gyerek, aki legbelül figyelmet akar, hogy megértse őt valaki, mert nem érti mi történik vele a nagy világban. Ám egy gyerekkel úgy is kell bánni, mint egy gyerekkel. Meg kell őt érteni, le kell ülni vele beszélgetni és figyelmet kell neki adni, hogy megértse azokat a dolgokat, amiket a múltban nem tudott megérteni, de most van egy felnőtt, aki ezt elmagyarázza neki. És ki tudna megértőbb lenni a gyerekkel, mint mi saját magunk?

By | 2018-01-17T17:51:26+00:00 2015. 11. 8. |Categories: Útközben|Tags: , , , , |0 hozzászólás

Hagyj üzenetet

Támogasd az Egyesületet

Ha tetszik a munkánk, kérünk, hogy támogass minket egy csésze kávé vagy csokor virág árával!

Csésze kávé

450 Ft

Csokor virág

2500 Ft