pumpkin-958251_1280
– Tökfej vagy! – mondta, úgy, ahogy más jó napot kíván.
„Tökfej vagy” – mondta mindig, ha valami olyat tett, amit nem kellett volna, ha valamit nehezen értett meg, ha valamit elfelejtett. Néha elszomorodott ezen, máskor meg felhúzta magát… nem akart tökfej lenni. Nem akarta, hogy így hívja, valahol ez az egész méltatlan volt. Szerette volna, ha a másik látja az értékeit, ha látja azt, hogy miket ért már el, hogy valahol mindezt érte tette… szerette volna, ha egyszer legalább büszke rá. De hiába teltek el az évek: „tökfej” maradt.
Idővel megszokta ezt… vagy talán inkább beletörődött. “Végül is a tök egy jófajta zöldség, finom belőle a főzelék.” – ilyenekkel vigasztalta magát. Szerette volna, hogy egyszer, amikor így szól hozzá a másik: az már ne fájjon, de csak addig jutott a védekezésben, hogy bár bemartak a szavak… nem mutatta.
Már nem is emlékezett rá, hogy min vesztek össze, hogy mi volt az a helyzet, ami az utolsó „Tökfej vagy”-ot kiváltotta. Csak azt tudta, hogy onnantól nem hívta fel többet és nem látogatta meg és keletkezett valami tátongó nagy űr a másik helyén, amit semmivel nem tudott pótolni.
….
Hazafelé ballagott, mostanában már korán sötétedett, október legvége volt. Ahogy közeledett a házhoz, észrevette, hogy a lépcsőjén valami világít. Mikor közelebb ért, látta meg, hogy egy lámpás az. Tökből. Valaki aprólékosan ráfaragta a világot: bolygókkal, csillagokkal.
Egy cetli állt rajta: „Tökfej vagy, de bármi lehet belőled.”
És ő csak ült, forgatta a tököt és egyszerre sírt és nevetett. Meglátta, hogy minden szembesítés, minden, amit ő szidásnak vett: érte volt. A másik minden szavával „faragta”, hogy előbb-utóbb lámpássá váljon és észre vegye magában a fényt.
By |2018-01-17T17:51:27+00:00október 31st, 2015|Kultúra|