restaurant-766050_1280Pontosan érkezett a gyorsétterem elé, ahová megbeszélték a találkozót. Kicsit feszélyezte a szegényes környék, máshoz szokott, de a partnere kifejezetten ezt a helyet jelölte meg.

Különös ismertetőjelként a kék esernyőjét említette a telefonba, amit összecsukva időnként elrejtett a zakója alá. Ki tudja, hogy néz ki a nő, lehet, hogy csak szépített az ügyvédnő, mikor azt mondta, a bejárónője csinos. Egyébként is az ügyvédnő kegyeire pályázott, igaz, főleg azért, mert ő volt az egyetlen valamire való nő a városban, aki beszélte az anyanyelvét. Mit fog kezdeni egy takarítónővel?! A szó gondolatára halvány undor fogta el.

– Jó napot! Maga az? – lépett oda hozzá egy nő hibátlan oroszsággal és mandula szemekkel. Több volt, mint csinos, inkább természetesen szép. Mégis régóta egyedül volt, mindig arról kesergett az ügyvédnőnek, hogy nehéz úgy ismerkedni, hogy csak töri a magyart.

– Igen, én volnék. Már vártam. Ha megengedi… – nyújtotta kezét bemutatkozásra, miközben igyekezett leplezni az örömét. A nő keze kissé érdes volt, és ez visszarántotta az iménti gondolatai közé.

A gyorsétterem melletti kávézóba ültek be, és döcögős beszélgetésbe kezdtek, amit kivételesen nem a nyelvi nehézségek fékeztek. Lassan oldódtak, de végül mindkettejüknek jól esett végre az anyanyelvén beszélni és hallgatni, ismerős helyeket, ízeket, tájakat idézni. Még nevettek is párszor olyan vicceken, amit csak az ért, aki ott nőtt fel. De valahányszor a nő keze a kávéscsésze fülére fonódott, a férfi meglátta a repedezett bőrét, a rövid körmöket és összeszorult. „Takarítónő…” gondolta magában, és megszállta számtalan gyerekkori kép otthonkákkal, vödrökkel és felmosórongyszaggal terhelten.

Mikor elköszöntek, megint zavarban voltak, esetlenül kezet ráztak.

– Még találkozunk. – mondta a férfi, a véletlenre bízva magát.

– Még találkozunk. – mondta a nő, és közben arra gondolt, hogy az ügyvédnőnek legközelebb megemlíti, hogy nem szereti az alacsony férfiakat.