Nyaralni voltunk.  Egy nap úgy döntöttünk, hogy bejárjuk a kis szigetet, ahol megszálltunk. Felfedező utunk során találtunk egy gyönyörű, apró kikötőt, ahol egy csónak állt, egy horgász; a kikötő tövében pedig egy családi ház, külső terasszal.

A kis házon egy felirat állt: Trattoria. – Egy étterem lenne? – néztünk kérdőn egymásra.

Fellépve a lépcsőn láttuk, hogy van néhány terített műanyag asztal székekkel, mindegyiken egy-egy aprócska étlap. Egy fiatalabb házaspár és két kisgyerek már kint ültek a ház bejárata mellett lévő asztalnál; ebédeltek.

Széles mosollyal köszöntöttek bennünket.

Eközben az házból egy idősebb hölgy és egy középkorú férfi lépett ki. A hölgy (később kiderült, hogy ő a nagymama) leült a család mellé, a férfi pedig odalépett hozzánk és megkérdezte, hogy tud-e valamiben segíteni. Azt válaszoltuk igen, éhesek vagyunk és igazából enni szeretnénk; majd megkérdeztük nyitva vannak-e.  Ő erre nem válaszolt, csak hellyel kínált minket: s pár másodperc leforgása alatt a kis család melletti asztalnál találtuk magunkat.

A férfi  azonnal pirítóssal, finom illatú házi szósszal kínált minket, majd megkérdezte hogy szeretnénk-e mást is enni. A kis étlap nagyon hézagos volt, utóbb kiderült azért, mert azon múlik mit tudnak kínálni, hogy éppen mit fogtak a tengerből és mi termett a kertben a ház mögött; így megkérdeztük, mi az, amit ajánlani tud.

Az ajánlatok között szerepelt a háziasszony keze által gyúrt tésztaétel, kerti zöldségekkel és frissen fogott tengeri herkentyűkkel. Rendeltünk, közben érkeztek a nagymama által készített sós harapnivalók, a helyi házibor, olivaolaj.

Megdöbbentő volt az, ahogy egy családi ház teraszán, a háziak által készített fogásokat fogyasztjuk együtt, velük. Épp csak egy asztal választott el Bennünket. Hasonlót kisgyerekként, vidéken tapasztaltam, de az utóbbi időben azt látom, már ott is kezd kiveszni az efféle vendégszeretet.

IMG_0950Még ma is tisztán emlékszem az egész jelentre, az illatokra, a színekre. Feltettem a kérdést: vajon miért? Mit tapasztaltam?

A válasz amit találtam: természetességet. Felmerült a kérdés: így is lehet?

Ők abból élnek, ami ott terem a kis ház körül; azt megfőzik, és kínálják annak aki éppen arra jár: megnyitva a házat, a kis ház konyháját, befogadva mindenkit egy kis időre otthonukba, családjukba. Egyszerűen adják, amijük van és kapnak cserébe azt, amiből kevesebb. Mindezt úgy, hogy az arcukra van írva, szeretik ezt és szívesen látják a vendégeiket.

Valójában semmi mást nem tesznek, mint megosztják életük ezen darabkáját azokkal, akik arra tévednek.

Rajtuk keresztül újraéledt bennem a felismerés, hogy az ember valahol természeténél fogva szeret adni, megosztani, és az a mosoly és melegség ami ott fogadott bizonyítja, hogy ahhoz, hogy ezt megtegyük, semmi másra nincs szükségünk, csak éppen arra, amink van.