abstract-772506_1280Kimerülten ért fel a harmadik emeletre. Tűsarkújában cipelte a szatyrot, retikült, laptoptáskát. “Belehalna, ha egyszer segítene…” gondolta magában ezredszer; persze, most is csak magában. Hosszasan kotorászott a kulcscsomó után, mintha nem akarná megtalálni.
Ádám a kanapén feküdt, a TV-be bámult. Maga sem értette miért, a zár kattanása lebénította. Tudta, hogy fel kéne kelnie, odamenni, átölelni, segíteni, örülni. De nem. Nem ment.
Éva lábával belökte az ajtót, lepakolt. “Szia!” dobta oda az előszobából, de úgy hangzott, mintha még mindig cipekedne.
– Szia!
– Meccset nézel? “mint mindig…” – tette hozzá magában – Ki játszik? – kérdezte az erkélyre menet, de a válasz már a bezárt erkélyajtón koppant.
“Megint cigizni fog. Utálom a szagát. Ezerszer mondtam neki” – tévedett Ádám, mert ez utóbbit még egyszer sem mondta. Csak zsörtölődés, piszkálgatás volt. Az viszont örökösen.

Csendben, gépiesen vacsoráztak.
– Van még egy kis borunk? – kérdezte Éva, abban a reményben, hogy …á már ő se tudta mit remél.
– Elfogyott. – mutatott Ádám a fal mellett sorakozó üres üvegekre.
– Szólhattál volna…
– Nem kérdezted.
– Nem kérdeztem?! Még kérdeznem is kellett volna?! Belehalnál, ha egyszer te vásárolnál be? Minden áldott este arra jövök haza, hogy a kanapén döglesz, itt baszod a rezet, én meg gürizhetek a melóban, aztán itthon is! Semmit sem csinálsz, érted, semmit. Elegem van ebből az egészből!
– Fejezd be a hisztit. Rosszabb vagy, mint az anyád.
Robbanhatott volna. De nem. Csak sírni kezdett. Csendben. Kavarogtak az indulatok, formátlan gondolatok, de kimondani egyikük sem tudta. Így nem esett szó arról, miért nem beszélgetnek már át éjszakákat és mennek másnap álmosan dolgozni, miért nem rendelnek már pizzát a vasárnapi főzőcske helyett, miért készülődnek egy órát a lefekvéshez, miért, miért.
Éva felállt az asztaltól, és kicsit lehiggadva nekikezdett a szokásos esti rituálénak.
Sminklemosás, zuhany, fogmosás, stb. Hosszan, ráérősen, mint mindig. Ádám még mindig az asztalnál ült, és arra gondolt, bár sose nyílna ki a fürdőszoba ajtó. De kinyílt.
– Ugye nem kell mondanom, hogy ma a kanapén alszol?! – mondta Éva olyan hangon, amin maga is meglepődött.
Lefeküdtek. Éva a hálószobában, Ádám a nappaliban tért nyugovóra.
Megkönnyebbült mosollyal az arcukon aludtak el. Régóta nem voltak ilyen boldogok.