cell-phone-791365_1280Becsapódott az ajtó, és a távolodó lépteket hallotta. Nézte a félbehagyott rántottát az asztal túloldalán, mégis azt gondolta, vége, bevégeztetett, beteljesedett. Sokadjára történt így, érezte, hogy ez talán most fájhatna, de mégsem, túlságosan megszokta már, hogy egyszer csak átlépnek felette, és végleg egyedül marad a lakásban. Az utolsó felvonásban mindig volt egy kis vita, tehetetlen düh, szó esett egy bizonyos betelt pohárról; a férfi főszereplő cserélődött, de a színdarab szinte mindig ugyanaz volt.

A napsütés tapintatlanul vidám foltokat dobott a padlóra, meg-meg lebbent a szellőztetésre kitárt ablak előtti függöny. Annyi mindent tervezett mára, kéz a kézben tölthették volna odakint a napot, ráérősen, a parkban nézelődve. Találkozhattak volna néhány kedves, hasonszőrű ismerőssel, vagy a kávéházban kibeszélhették volna az asztalszomszédokat, buta kis történeteket kitalálva róluk.

Most egyedül ült, egy maró érzéssel a gyomrában, és egy hanggal a fejében, ami mindig rázendített ilyenkor: „hogy hihetted, hogy most más lesz, hogy hihetted, hogy mást is kaphatsz…”. A hang olyan dühítően ismerős és kitartó volt.

– Ki vagy te?!! – sziszegett legbelül, és lázasan törte a fejét, mióta hallja ezt a hangot, mikor esett meg végzetes első találkozásuk. Szédítő időutazásba kezdett, végignézte ugyanazt a darabot különböző korokban és díszletekkel, majd hirtelen a régi szobájában találta magát a kiságyban; csak egy fénycsík világított a padlón, ahogy résnyire nyitva maradt az ajtó. A folyosóról veszekedés hangjai szűrődtek be, majd egy ajtó csapódott és Apa örökre elment.

Maradtak a ritkuló láthatások, Édesanya állandó kesergése, a fel-fel csillanó majd elhaló remény egy-egy mostohaapuka felbukkanásakor, egy szürke üres világ, amiben valami minden nap hiányzott. Fájó bizonyosság volt, hogy az élet ilyen is tud lenni, sőt, ilyen, és kész. Ő az, akit örökké elhagynak, aki emiatt nem lehet teljes, csak elérhetetlen messzeségben tündöklik egy férfi, akit sosem érhet el. És abban a pillanatban meglátta a visszatérő és érthetetlen késztetést, hogy ezt újra és újra bebizonyítsa magának, egy egész forgatókönyvet írt hozzá, melyet éberen felügyelt, gondosan válogatta a szereplőket, és a rivaldafényben mindig egyedül hajolt meg a végén, mint valami híres tragika. Közben az élet zajlott, és ő ebből csak ezt a színdarabot látta, csak a jelmezt a férfin, amit ő adott rá. Az a másik közben ott volt, a maga valóságában, és hiába adott magából, nem kellett. Csak a távozása, a hiánya, az utolsó szavai, csak arra várt.

– Elég ebből! Elég!! – ez már nem csak legbelül hangzott, ki is mondta magának, immáron sírva. Aztán kapkodva felöltözött, feltűzte a haját és felöltötte az új tavaszi kiskabátját. Az előszoba tükréből egy kissé zaklatott nő nézett vissza, az arca viszont életteli volt, mintha most pirosította volna.

A parkban nézegette az embereket, a kisgyerekes családokat, apukákat, anyukákat, milyen sokfélék…néhányan köszöntek neki, néhányakra ő mosolygott rá. Valahogy olyan kerek volt úgy is a délelőtt, hogy a kezét a zsebében tartotta, azt éppen nem fogta senki.

A park túloldalán beült egy kávéházba, egy ablak melletti asztalhoz, és rendelt egy tojásrántottát és egy hosszú kávét. A pincér hátat fordított neki, ő nézte a távolodó sziluettjét. Sóhajtott egy nagyot.

Kotorászott a táskájában, és elővette a telefonját. Bizonytalan volt benne, hogy megvan-e még a szám, böngésznie kellett egy keveset; aztán tárcsázott, miközben a szíve csak hevesebben vert. Becsukta a szemét, mikor a csörgés abbamaradt és egy halk kattanást hallott. Száraz torokkal szólt bele:

– Apa?