camera-581126_1280Tele van az internet meztelen nőkkel, vannak oldalak, amik kifejezetten szexuálisan izgató tartalmakat kínálnak, mások a művészi akt irányában indulnak el, vannak megsértett férfiak, akik az ex-barátnőkről készített mobilos felvételeket posztolják.

A képek nagy részét fáj látni, mert folyton olyan szavak jutnak róla eszembe, hogy „kihasználtság”, „megalázottság”, „üzlet”.

Elgondolkodtam azon, mit is jelent egy nőt fotózni… nekem.

Ha megkeres egy nő azzal, hogy készítsek róla akt képeket, mindig megkérdezem, mi a célja vele… és szinte mindenkinek van valami: van, aki ajándékot szeretne készíteni a képből a kedvesének, más saját magának szeretne emléket állítani, hogy volt idő, mikor még szép volt a teste, van, aki szeretne kitörni a konzervatív tanult mintáiból, és van, aki egyszerűen csak kíváncsi, hogy mit láthat meg benne egy másik.

Egy jól sikerült fotózáson úgy készülnek akt képek, hogy a modell nem érzi magát meztelennek, mert én nem látom annak. A test természetes állapota az, hogy kiegészítők és ruhák nélkül: van. A maga egyszerűségében és szépségében.

Félreértés ne essék, nem minden test szép, de minden test lehetne az. Vannak szabálytalanságok, amiket a természet adott, vannak hegek, sérülések, amik egy-egy emléket őriznek, vannak ráncok, amik megmutatják a kort, ezek mind-mind megférnek a „szép test” fogalmával, ha szépnek azt mondom, ami harmonikus.

Azonban az, hogy valaki szereti-e a testét, hogy gondozza-e mozgatja-e, táplálja-e, törődik-e vele már az első mozdulatokból látszik. Aki jóban van a testével ugyanis nem fél megmutatni azt. Ha valaki nincs jóban, talán kezdhetné pont itt a békülést: ha eldönti azt, hogy szeretne tapasztalni magából, ha szeretne többet látni, mint amit a tükör mutat: keressen egy fotóst, akiben megbízik.

És itt el is érkeztünk egy újabb nehézséghez… mert bizalom nélkül az aktfotózás nem fog menni, ha a modell eleve azon aggódik, hogy vajon kikhez és mikor fog még eljutni a róla készült kép, hogy felkerül-e valamilyen 18+-os oldalra tartalom gyanánt, akkor sosem fog műteremben kamera elé állni, akkor maradnak a sufni tuningolt képek, vagy szerencsésebb esetben valami közeli hozzátartozó, akinek van egy értelmesebb fényképező gépe és némi térlátása.

De ez messze nem fogja kiadni és megmutatni azt a szépséget, amit egy nő rejt. Ilyenkor jönnek a csalódott sóhajok, ha valaki meglátja a róla készült fotókat, lehet hibázni a sminkben, a kompozícióban, a fényekkel, lehet hibázni a pillanattal is.

Hiába van valakinek szép teste, ha a fotózás közben a lelkét nem nyitja meg, ha minden mosolya műanyag marad, ha a pózok kitalálása és közös ötletelés helyett csak viaszbábuként hajtja végre az utasítást. Az ilyen alkalmakon valójában nem történik semmi. Elkészülnek a képek, amik a látszatról szólnak, azoknak, akik számára a látszat fontos.

Jogos a kérdés, hogy milyen lehet még a fotózás?

Azt gondolom, hogy a nő – gyönyörű. A női éntudat (egó), amit nap, mint nap tapasztalunk a féltékenységben, hisztiben, pánikban, duzzogásban… nem az. Ha csak a felszínt nézem, megakadok a látszatnál, megakadok ennél a viaszbábuságnál és ezeket a képeket készítem el… vagyis ezeket készíteném, ha nem állnék meg és mondanám azt, hogy most vagy változtatunk együtt, vagy ennyi volt a fotózás. Megállok, mert még egy olyan képet, amin a nő csak egy tárgy nem szeretnék létrehozni, abból már van elég. Az a célom, hogy olyan fotók szülessenek, amikben a NŐ (így nagybetűkkel) ÉL. Olyan fotók, amiket, ha valaki meglát, tisztelet jelenik meg benne a modell felé és egyfajta hála azért, hogy adott magából.

By |2018-01-17T17:51:27+00:00október 28th, 2015|Egyéb|