girl-162474_1920Nem sokkal ezelőtt magam is ebbe a táborba tartoztam, és bár olvastam cikkeket arról, hogy mennyire hasznos is a futás, igazából egyik sem érintett meg, mert utáltam futni. Nem is értettem a futó hordákat, hogy amikor nem muszáj, akkor miért futkorásznak emberek a szabadidejükben?

A futásról az a kép élt bennem, hogy sosincs levegőm, szúr az oldalam, és 50 méter után nem bírom tovább.

Aztán eljött az a nap, amikor szembesültem azzal, hogy vagy beiktatom a rendszeres mozgást a hétköznapjaimba, vagy hamarosan búcsút inthetek az egészségemnek.

Mivel akkoriban késő estig dolgoztam általában, valami olyan kellett, amivel nem vagyok nyitva tartáshoz kötve. Szörnyülködve döbbentem rá, hogy ez bizony a futás. Remek. Csupán annyi a problémám, hogy be vagyok oltva futás ellen, és minden porcikám ellenkezik.

Na jó, akkor nézzük, hogy lesz erre időm. Ekkor se fér bele, akkor se, túl korán van, túl későn van, ma inkább nem, majd holnap, majd holnapután.

Aztán egyszer csak elkezdtem nézni máshonnan a dolgokat. Egy hét 168 órából áll. Heti 2-3 alkalom tokkal vonóval nem több 3 óránál. Ezt most komolyan gondolom? Nincs 2- 3 órám a 168-ból? Ez azért lássuk be, nem valószínű. Nincs 2-3 órám arra, hogy mozogjak, de arra van heti 40plusz órám, hogy görnyedjek egy monitor előtt? Hogy is van ez? Hányadik helyen áll az egészségem? Hány is van belőle?

Másik: párhuzamot vontam a fogmosás és a futás között. A fogmosás is egy olyan cselekvés, amit beiktattam a napi rutinba, sosem hagyom el. Miét ne tekinthetnék így a futásra is? A heti rutin része, sosem hagyom el. (Na jó, néha igen…)

Tehát ahelyett, hogy azt néztem volna, hogy tudom beszorítani a futást a heti programomba, úgy tekintettem rá, hogy a jövő héten az a fix, hogy futni fogok, ha törik, ha szakad. A többit majd meglátjuk.

Emlékszem az első alkalmakra, amikor minden nordic walkingos néni és bácsi lehagyott, míg én elvileg futottam.

Számtalan kifogás van nap mint nap. Azt képzeltem, ezek a kifogások idővel eltűnnek, és lelkes futó leszek, aki alig várja, hogy futhasson. Nos, jelentem, nem tűntek el, csupán az történt, hogy egyre ritkábban hallgatok rájuk, mert tapasztaltam a futás jótékony hatásait, így már nem kell elhinni, amit írnak. Van azonban olyan is, amikor győz a lustaság.

Arról tudok beszámolni, hogy a sok futás eredményeként határozottan átalakult a kapcsolatunk. Az utálat helyét átvette valami más. Arra senki ne várjon, hogy kanapéban ülve, vizsla füle tövét vakargatva elmúlik az utálat. Futva, úgy már esélyesebb.

Végül egy mondat, amit más mondott nekem, és sokat segít minden alkalommal, hátha nektek is segít: Azt még sosem bántam meg, hogy elmentem futni.

Futáás!

 – Kürti Nóri