ruin-280351_1280

– Ez hát az örökségünk… – mondta Mirad. Egy szirt tetején álltak. Körben mindenütt halál volt és fájdalom. Az északi hordák mindent elpusztítottak: a házakat felgyújtották, az embereket lemészárolták, csak néhányan maradtak és ők féltek. A félelem tartotta őket életben, az, hogy idejében elmenekültek, rettegtek és rejtőztek.
Zorek szeméből lassan szivárogtak a könnyek.
Ez maradt hát az apjuk birtokából: füst, hamu és szenvedés. Mindaz, amit évtizedeken át épített: semmivé lett néhány nap alatt és ő nem volt itt. Nem volt itt, hogy megállítsa a vészt, hogy megvédje az öreget, a családot.
– Az én hibám. – mondta Zorek. – cserben hagytam, elhittem a saját álmaimat, a céljaimat, pedig voltak intő jelek.
– Ha itt vagy, meghalsz te is. Az ő akarata szerint történt. Hazahívhatott volna és nem hívott. Azt akarta, hogy az építés részese legyél és ne a pusztulásé.
– De te itt voltál, te küzdhettél! – a bátyjára nézett, akin számtalan sebet hagyott a harc.
– Mégsem tudtam megmenteni. – szólt a másik, aztán némi hallgatás után így folytatta – az Életnek rendje van. Ez tartozott hozzá. Fogadd el! – abban, ahogy beszélt volt valami nagyon mély, megindító és megértő szeretet. Látta a testvérét a vívódását, azt ahogy önmaga ellen fordul, és látta azt is, hogy ez mind hazugság. Az apja, az utolsó pillanataiban ezeket a mondatokat súgta: „Kezdjétek újra!” Ő ezért volt itt, ezt vállalta, ezt ígérte.
Hallgattak. Nézték a gomolygó füstöt, a lerombolt falvakat, megtört városokat, ameddig elláttak, mindenfelé ez volt.
– Nagy munka lesz. – nevetett fel Mirad. – Készen állsz? – kérdezte a másikat, miközben a vállára tette a kezét.
– Együtt. – mondta Zorek és megölelte.

By |2018-01-17T17:51:27+00:00október 26th, 2015|Kultúra|