12162042_1115303558480327_1176156905_oVoltam már máskor is futni szervezett keretek között, de egyszer sem figyeltem meg, hogy mik azok a momentumok, amik miatt olyan jól érzem magam közben. Most ráfordítottam az energiát és összegyűjtöttem egy csokornyit, és hátha azáltal, hogy leírom másokat is ösztönöz, hogy kipróbálják milyen is ezzel fertőződni.

A futás reggelén éreztem magamban egy jóleső gyomortájéki bizsergést. Izgulok, vagy mi ez? – tettem fel a kérdést. Már mozgolódott bennem valami, amit az esemény tudata generált. Korábban hallottam a hírt, hogy rekord létszámú induló vesz részt a futáson; a helyszínen az emberek közé érve belecsöppentem a hírtartalomba: megláttam a több ezer várakozó-bemelegítő embert, hazait és külföldit, férfit és nőt, fiatalt és időset, profit és amatőrt, és éreztem, hogy rendkívüli élményben lesz részem.

Együtt visszaszámoltunk a kerekes székes indulóknak és közös nagy tapsolással biztattuk őket a nagy út előtt. Újabb visszaszámlálással 9.30-kor elindult a teljes mezőny. Annyian voltunk, hogy sokáig csak helyben futással mozogtunk. Az első lépések óvatosak voltak, vigyáztunk egymásra. Az Olof Palme sétányról a Hősök tere mögé kikanyarodva, majd a Szépművészeti Múzeum elé érve, már lehetett szaporázni a lépteket. Jöttek sorra tovább az élmények.

Az Operaház előtt elsírtam magam, amikor meghallottam Handel Hallelujah-ját a Kórus tolmácsolásában. A körülöttem futókkal együtt üdvrivalgásban törtünk ki és megtapsoltuk a művészeket.

Bátor Táboros Élménykülönítmény csapattagként futottam. Ez annyit jelentett, hogy néhány ezren összefogtunk és jótékonyan futottunk. A futásunkkal gyűjtött pénzt az Alapítvány kis „bátorjainak” ajánlottuk fel, hogy örömet szerezzünk a számukra szervezett táborozással. A lila pólósok szurkolótábora már messziről felismerhető volt: nagy lila lufik, kolompok, csörgők, dobok és pacsira kinyújtott kezek. Akárhol is van az ember a távban nagyot dob rajta ez a bíztatás. Az Opera utáni Andrássy úti szakaszon kétszer találkoztam velük és már ott megállapítottam önzőség, hogy ezekért az élményekért futok. Közben meg a gyerekekért futok, és ez szintén nagy erőt ad: nem magamért teszem. Közben mégis kapok, érzéseket, melyek felbecsülhetetlenek.

Öröm futásom következő emlékezetes momentuma a maraton futás hangja. Ahogy a Nagymező utcán haladt végig a mezőny észrevettem, hogy csend van: nincs dobpergés, nincs hajrázás, nincs taps. A talpak gördülése volt ott az eső áztatta aszfalton, a suhogás, a szapora lélegzetvétel, és a küzdelem. Szép volt ez a hang, bennem örökre megmarad.

A Bajcsy Zsillinszky út tágas terét betöltötték a futók. A szembe érkező lila pólósok egymásra kacsintása, a közös munka mosolya folyamatosan felderített. Mikor a szembe jövő sávból kiáltás érkezett: Ági! – újfent nem volt idő a fáradtsággal törődni. Az edzőm volt az

Az úton több támogató szervezet képviselőjével is találkoztam. Suhanj! Vannak, akik így osztják meg a mozgás örömét sérült és fogyatékkal élő társaikkal, közben végig viszik őket a távon hol kerekes székkel a valóságban, hol a szívük mélyén gondolatban. Közben nekem is küldtek egy Hajrá-t.

A Hope for children srácok a Balaton utcán megtréfálták az érzékeimet. A szurkolók zenéje általában messze elölről hangzott, majd oldalról mikor mellettük mentem el. Aztán egyszer azon kaptam magam valami nem stimmel, a hátam mögül jön a zene. Megfordultam, mert utána akartam járni mi történik. Egy újabb dolog, amivel lehet a többieket motiválni, kizökkenteni, mosolyogtatni: egy kisméretű, de nagy teljesítményű kihangosítóval futott az egyikük. Így lett buli a maratonon!

A Margitszigeten az Árpád-hídi felhajtónál éppen most újítanak fel fél sávon, már messziről látszódott a zsúfolódás, érezhető volt a lassulás. Veszített lendülettel emelkedőre futni inkább tipegés látszatát keltette. Hálát adtam a pacsi számláló, kihangosítóval bíztató fiatalembernek: a legjobb helyen állt abban a pillanatban és a legjobb zenét adta, amire feltolhattam magam a Hídra. 501, ezt adtam én a tenyerébe, Ő meg nekem a Prodigy ütemeivel a lendületet, amivel az utolsó 600 métert minden erőmet beleadva faltam fel.

A végén szembesültem még néhány ajándékkal: az ég kegyes volt, nem esett végig az eső. Aztán az is ott volt, hogy a tömeg hat a lendületre, rám is hatott: a tervezett időmet felülmúltam, magamnak is meglepetést okoztam.

Az indító kérdésemre a válasz is megvan:

                                                                  Dönteni+ odaállni megcsinálni= érezni, ÉLNI!

 -Szendrei Ági

By |2018-01-17T17:51:34+00:00október 14th, 2015|Egyéb|