Kincseink

piano-925184_1280Péntek délután volt. 4 óra. Ilyenkor van órája Zakariással.
4 óra 10 perc. Már itt kellene lennie. Különös, máskor mindig pontos, csak nincs valami baj? – tűnődött Kamilla a zongoratanárnő.
Nyílt az ajtó, és belépett rajta a fiú, hóna alatt a kották. Sápad volt, zavartnak tűnt, és szomorúnak.

– Szia Zaki, minden rendben?
– Abbahagyom.
– Tessék?
– Itt hagyom a konzervatóriumot.
– Miről beszélsz? Szeretsz zongorázni, tehetséges vagy, sikert sikerre halmozol, messze kiemelkedsz a többiek közül.
– Utálnak is érte.
– Vele jár, Zaki, ezt már megbeszéltük.
– A szüleim azt kérdezték, nincs-e kedvem átvenni Édesapámtól az asztalosműhelyt. Elgondolkodtam, mert hát mégis csak a megélhetés, meg a biztonság…
– Hát ez, hát ez…megáll az eszem. Asztalos. Na jó, én most leülök. Nem, inkább mégsem. Idegesen elkezdett fel-alá járkálni, göndör fürtjei ide-oda himbálóztak. – Hosszú ideje tanítok, és te vagy a legtehetségesebb tanítványom. Olyan tehetséged van, amiről sajnos fogalmad sincs, és sokan másoknak sem. És különben is… Zaki, nézz már rá a kezedre, a gyönyörű hosszú ujjaidra, a finom ívükre! Szerinted azért kaptad ezeket a kezeket, hogy gyalulj velük? A jó ég áldjon meg! – kezdett paprikavörös lenni. Különben is, Zé mint Zakariás, zé mint zongora. Ezzel a névvel mi mást csinálnál úgy mégis? Hallottál már Zakariás nevű asztalosról? Na, látod, én sem, mert NINCSENEK.
– De a..
– Nincs de. Emlékszel arra a darabra, amit a múlt héten vettünk?
– Igen.
– Teszteltelek. A legtöbb zongorista, köztük olyanok, akik még nálam is idősebbek, és egész életüket a játéknak szentelték, képtelenek eljátszani hiba nélkül. Te leültél, és elsőre hibátlanul, kifogástalan technikával eljátszottad úgy, hogy… emlékszel?
– Úgy, hogy a tanárnő elsírta magát.
– Igen, Zaki, úgy. A hetem fénypontja az, amikor idejössz hozzám, és játszol.
– Hö, izé… – nézett bambán a fiú.
– Zaki, nem csak nekem. Még nem érzékeled, de én igen. Ha te fellépsz a színpadra, és játszol, máshogy szól a zongora. Érzi, hogy értő kezekben van. Úgy kommunikáltok egymással, ahogy én még nem láttam embert hangszerrel kommunikálni. Zaki, Te nemcsak eljátszod a darabokat, hanem érzed azt, amit a zeneszerzők éreztek, amikor megírták a darabokat. Minden darab egy érzésből indul, mégha nem is tudatosul. Minden alkotás egy érzésből indul. Érzed, és képes vagy átadni, amit érzel.
– Akkor én ilyenkor, azt csinálom, hogy…
– Naaa?
– Akkor én ilyenkor adok? – nyitotta egyre nagyobbra szemét a fiú.
– Igen. Te nem látod, de én igen. Lekötöd az embereket a játékoddal, képtelenek másra figyelni, és megváltozik az arcuk, ahogy hallgatnak téged. Van egy-két varázslatos pillanatuk, és ezt te idézed elő.
– Annyi mindenen elbukhatok még, mi van, ha nem futok be, mi van, ha életem végéig a sarki művházban fogok pötyögni?
– Nem ez számít. Bárhol vagy, bármikor tudsz adni azoknak, akik éppen körülvesznek. Teljesen mindegy, hol adsz koncertet, teljesen mindegy hány embernek. Ha már egy embert megérintesz, nem keltél fel hiába. Ha pedig nincs senki, akkor játssz úgy, hogy érjen fel a csillagokig, és gyönyörködjön benne az ég és a mindenség.
– Az, akkor, amikor az…
– Elmesélek egy történetet. Amikor kislány voltam, abban hittem… Na jó, kislánykorom óta abban hiszek, hogy minden ember kap egy kincset a kezébe. Helyes kis angyalok adják át egy kis faládikában. Nem tudjuk, mit rejt a láda, ki kell találnunk. Akkor nyílik ki. Azzal adják át, hogy nagyon vigyázz rá, vidd le a föld nevű bolygóra, találd ki, mi van benne, és amit találsz, azt oszd szét az emberek között.
– Az én kincsem pedig…a tehetségem.
– Igen!
– Pontosabban akkor nem is az enyém, én csak kaptam, hogy megosszam.
– Igen, Zaki. A tehetség legkevésbé rólad szól.
– Csak postás vagyok.
– Olyasmi.
– Ha abbahagyom a játékot, akkor megsértem az angyalokat.
– Nos, mindig úgy gondoltam, hogy annál jobb fejek, hogy megsértődjenek. Inkább csak elszomorítod őket, és értetlenül állnak majd, hogy ha már kinyitottad a ládádat, akkor miért akarsz ráülni, és úgy csinálni, mintha nem az lenne a ládikádban, ami van, vagy úgy, mintha nem is lenne ládikád.
– Azt gondolni, hogy nincs kincsünk, vagy azt, hogy nem azért van, hogy megosszuk, az tiszteletlenség az angyalok felé, és önzés is, igaz?
– Igen, valahogy így gondolom magam is. Nos? Akkor hagyod ezt a gyalulás dolgot?
– Ühüm, arra, akinek az van a ládikájában.

                                                                                            ***
arona-883943_1280Közben fent két angyal feszülten figyelt, és drukkolt Kamillának.

– Te érted ezeket? – kérdezte az egyik angyal a másiktól. – Rájuk bízzuk személyre szólóan a kincsüket. Megmondjuk nekik, hogy van kincsük, erre leérnek, és képesek úgy csinálni, mintha mindez meg sem történt volna. Megélhetés, biztonság…csúcs. Hogy ezek mit ki nem találnak! – álmélkodott.
– Na igen- mondta a másik. – Szerintem hagyni kéne ezt a faládika dolgot, mindig elpuskázzák. Ez is itt majdnem eltolja a szemünk láttára. Még jó, hogy itt ez a Kamilla.
– Szerinted, ki küldte oda? – kacsintott huncutul a másikra, és örömmel nyugtázta, hogy ismét tökéletesen választott követet Kamilla személyében.

-Kürti Nóri

By |2018-01-17T17:51:37+00:002015. 9. 24. |Categories: Kultúra|Tags: , , , , , |0 hozzászólás

Hagyj üzenetet

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Támogasd az Egyesületet

Ha tetszik a munkánk, kérünk, hogy támogass minket egy csésze kávé vagy csokor virág árával!

Csésze kávé

450 Ft

Csokor virág

2500 Ft