Az esti imához készülődött. Mint mindig, most is elsőként hálát készült adni.

Összefonta ujjait, és így fohászkodott:

Köszönöm, hogy bár halott, kit egykor szerettem, de Te elküldöd hozzám a madarakat, hogy énekükkel ébresszenek.
Bár nincs, kivel megoszthatnám étkem, de Te megmutattad, milyen az, éhezni, így minden nap, melyen jóllakom, úrként vagyok.
Bár agg testem napról-napra fogy és gyengül, mégis szolgál hosszú-hosszú ideje már, hogy ne börtönébe zárva éljek.
Bár szemem világa csak emlék már, vannak még, kik tolmácsolják, mi írva van.
Bár egyre nehezebb az út szobám ajtajából a szabadba, mégis, élvezhetem még a tavasz illatát, a nyár melegét, az ősz zsongását, a tél csendjét. Éri bőröm napnak fénye, cirógatja a szél, esőcseppek csiklandoznak, mikor sír az ég.
Éltem háborúban, hogy minden nap hálás legyek azért, hogy béke van.
Láttam mi a fogság, hogy a szerelmes legyek a szabadságba. Tehettem, amit szívem diktált, mehettem, amerre lábam vitt, mondhattam mi szívemen volt.
Láthattam mezők végtelenjét, mit nem akaszt szögesdrót, és hallottam szerelmesek suttogását, mit nem üvölt túl fegyverek ropogása.
Láthattam mindennek pusztulását, hogy megtanuljak semmiből teremteni.
Élhettem magányban, hogy minden alkalommal megcsókoljam szeretteimet, és hálával töltsön el, hogy vannak még akkor is, mikor az én világom már halott. Vannak még és fogják a kezem, abban az idegen világban, amibe beleöregedtem.
Végül pedig hálát adok azért, hogy a viszontagságok útján megtanítottál hinni. Hinni abban, hogy dolgom van, és visszanézve tudni, hogy dolgom volt. Egy dolgot kérek már csak magamnak, tudod jól.
Kérnék viszont másoknak, kik maradnak még; gyújts nekik fényt, hogy ne halálomat keseregjék, de ünnepeljék éltemet.

Ámen.
Kioldotta fűzött ujjait, felállt, odalépett ágyához.
Megigazgatta feje alatt a párnát, magára húzta a takarót, lekapcsolta a kislámpát és a fal felé fordult. Arca kisimult, békében álomba szenderült.

 – Kürti Nóri