Kézen fogva vitt le a folyóra úszni. Leguggolt mellém. Csontos mutatóujjával a távolba vezette a szemem:
– A kanyarban maradj kívül, mert a másik oldalon erős az örvény.
Figyelte, hogy megértettem-e. Csendes ember volt, kérdezni sem szeretett. A fiatalon koplalással, fagyban, félelemben eltöltött négy év alatt elvitte a cica a nyelvét.
– Ha mégis elkap, ne kapálózz. Azt mondják, ha engeded, hogy levigyen, az alján úgyis kidob.
Elindultam. Bíztam benne, tudja az öreg, mit beszél. Ő meg abban, hogy szót fogadok. De leginkább mindketten abban bíztunk, az örvény is tudja, mi a dolga.

By |2015-09-29T11:33:07+00:00szeptember 28th, 2015|Kultúra|