A lány odalépett hozzá, és belekezdett.

Tudod, amikor utoljára találkoztunk, olyan furcsa volt minden. Kopogtam, ahogy mindig, mégsem te nyitottál ajtót. Amikor beléptem, nem láttalak. Elindultam, te épp a szobádból jöttél ki. Sosem köszöntöttük egymást a lakás ezen pontján, pedig ki tudja hányszor jártam nálatok. Fogtam a mindig jéghideg kezed, simogattam a görbe ujjaidat, amin mindig ott volt a már el- elvékonyodó jegygyűrűd. Emlékszem, a szürke ruhádban voltál, rajta egy prémes mellénnyel. Fázhattál. Hideg volt nálatok, olykor csak a kedvünkért gyújtottál be.

Itt is milyen hideg van most…

Kedvetlen voltál, leginkább csak magad elé néztél, tördelted a kezed, és felőlünk kérdeztél. Kérdezted, kiről mit tudok, aggódtál értünk, ahogy mindig. Hétköznap volt, kedd. Emlékszel? Ez is milyen különös. Hétköznap szinte sosem találkoztunk, hiszen más városban élünk évek óta, de akkor épp rövid elintéznivalóm akadt a városban, és valamiért szükségét éreztem annak, hogy meglátogassalak. Hosszan beszélgettünk, mégis annyi mindent szerettem volna még elmondani. Most elmondom hát, figyelj jól!

Beszéltem neked valaha arról, hogy a legszebbek voltak azok a napok, amikor öten kuporogtunk a vén diófa ágai között, és te odahoztad nekünk az uzsonnát, és feladogattad a fára? Azok a napok, amikor alhattunk együtt mind egy szobába az akkor óriásinak tűnő kanapén, és jól viselkedni sem kellett, csupán imára kulcsolni a kezünket, mielőtt álomra hajtottuk a fejünket.

Tőled kaptam a legszebb születésnapi tortákat. Emlékszel még arra, amikor a gondosan elősütött és gondosan félretett lapokra ráültem? Csak nevettél egy nagyot. Aztán csak úgy emlegettük „A dobostorta, amit együtt sütöttünk”.

Neked nem volt mindegy, mi van velem, és számodra nem volt tapintatlan kérdés, csak kérdés, ami foglalkoztatott, és ezért gondolkodás nélkül feltetted, ahogy gondolkodás nélkül mondtad azt, ami a szíveden volt. És hányszor-de hányszor volt igazad…,

Hogy te mennyit tudtál nevetni saját magadon!

Tudnád, mennyire nagyon örültem a levelednek akkor, amikor távol éltem tőletek, messze mindenkitől. Tudom, a te ötleted volt. Tudtad jól, hogy ez kedves lesz nekem, hiszen ismertél. Szépen írtál, mint a régiek.

Mondtam már, hogy bárhányszor meghallom Solvejg dalát, te jutsz eszembe? Hogy bárhányszor kártyázom, ott vagy egy-egy pillanatra velem, ahogy akkor is, amikor rumos-diós kockát sütök, tortát vágok fel, vagy épp palacsintát készítek?

És ez már mindig így lesz.

Még valami. Ha keresnéd a medálodat, tudod, a kék köveset, azt a szépet, tudd, nálam van.

Folytatta volna még a lány, de ekkor egy hang szólt a háta mögül.

– Kisasszony, sötétedik, zárunk.

A temetőcsősz volt.

A lány letette a virágcsokrot, szigorúan élővirágból, mert egész kislánykorából emlékszik arra a határozott kérésre, hogy „nekem aztán senki ne hozzon művirágot, ígérjétek meg”. Így aztán mindig friss virágot vitt, mert abban biztos volt, hogy minden más esetben Zelka testvér ki tudja honnan, és hogyan, de valamiképp megtalálná a módját, hogy kifejezze nemtetszését. Egy kő, amiben megbotlik, egy aprócska villám az égből, ilyesmik.

Könnyebb szívvel ment tovább, mert végre elmondhatta mindezt. Most először ahelyett, hogy elszomorodott volna attól, hogy már csak így és itt találkozhatnak, arra gondolt, ha már így rendeltetett, vajon hagyhatott volna-e ennél többet és szebbet maga után.

 

-Kürti Nóri